HU/SB 5.10.15
15. VERS
- sa cāpi pāṇḍaveya sindhu-sauvīra-patis tattva-jijñāsāyāṁ samyak-śraddhayādhikṛtādhikāras tad dhṛdaya-granthi-mocanaṁ dvija-vaca āśrutya bahu-yoga-grantha-sammataṁ tvarayāvaruhya śirasā pāda-mūlam upasṛtaḥ kṣamāpayan vigata-nṛpa-deva-smaya uvāca.
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
saḥ—ő (Rahūgaṇa Mahārāja); ca—is; api—valójában; pāṇḍaveya—ó, Pāṇḍu-dinasztia legkiválóbbja (Parīkṣit Mahārāja); sindhu-sauvīra-patiḥ—Sindhu és Sauvīra államok királya; tattva-jijñāsāyām—az Abszolút Igazságról kérdezve; samyak-śraddhayā—hittel, melyhez az érzékek és az elme teljes szabályozása is hozzátartozik; adhikṛta-adhikāraḥ—aki szert tett a megfelelő tulajdonságokra; tat—az; hṛdaya-granthi—a hamis felfogások csomója a szívben; mocanam—ami elpusztítja; dvija-vacaḥ—a brāhmaṇa (Jaḍa Bharata) szavai; āśrutya—hallatán; bahu-yoga-grantha-sammatam—minden yoga-folyamat és azok írásai jóváhagyják; tvarayā—nagyon gyorsan; avaruhya—kiszállt (a gyaloghintóból); śirasā—fejével; pāda-mūlam—a lótuszlábnál; upasṛtaḥ—a földre borult, hogy felajánlja hódolatait; kṣamāpayan—bocsánatot nyerni sértéséért; vigata-nṛpa-deva-smayaḥ—feladva azt az alaptalan büszkeséget, hogy ő a király, és ezért imádandó; uvāca—mondta.
FORDÍTÁS
Śukadeva Gosvāmī folytatta: Ó, Pāṇḍu-dinasztia legkiválóbb sarja [Parīkṣit Mahārāja]! Sindhu és Sauvīra államok királyának [Rahūgaṇa Mahārājának] nagy hite volt az Abszolút Igazságról szóló beszélgetésekben. E jó tulajdonsága miatt Jaḍa Bharatától olyan bölcs magyarázatot hallhatott, amit a misztikus yoga folyamatáról szóló valamennyi írás jóváhagy, s ami megoldja a szívben lévő csomót. Szertefoszlott hát anyagi felfogása, aminek alapján királynak tartotta magát. Azonnal leszállt gyaloghintójáról, és fejével Jaḍa Bharata lótuszlábait érintve teljes testével a földre borult, hogy bocsánatot kérjen, amiért sértő szavakkal szólt egy nagy brāhmaṇához, majd imádkozni kezdett.
MAGYARÁZAT
A Bhagavad-gītāban (BG 4.2) az Úr Kṛṣṇa így szól:
- evaṁ paramparā-prāptam
- imaṁ rājarṣayo viduḥ
- sa kāleneha mahatā
- yogo naṣṭaḥ parantapa
„E legfelsőbb tudomány ily módon, a tanítványi láncolaton keresztül szállt alá, s a szent királyok így értették meg azt. Idővel azonban megszakadt e lánc, ezért tűnik az eredeti tudomány elveszettnek.”
A tanítványi láncolatban a királyi rend ugyanazon a szinten állt, mint a nagy szentek (rāja-ṛṣik). Hajdanán a királyok értették az élet filozófiáját, és tudták, hogyan kell alattvalóikat úgy nevelni, hogy ők is felemelkedhessenek erre a szintre. Tudták tehát, hogyan szabadíthatják ki az embereket a születés és halál kötelékeiből. Annak idején, amikor Daśaratha Mahārāja Ayodhyāban uralkodott, Viśvāmitra, a nagy bölcs egyszer ellátogatott hozzá, hogy az Úr Rāmacandrát és Lakṣmaṇát az erdőbe vigye, hogy elpusztítsanak egy démont. Amikor a szent Viśvāmitra megérkezett Daśaratha Mahārāja udvarába, a király azzal fogadta, hogy megkérdezte tőle: aihiṣṭaṁ yat tat punar-janma-jayāya. Rendben folyik-e minden annak érdekében, hogy legyőzze az ismétlődő születést és halált? A védikus civilizáció teljes egészében ezen alapszik. Tudnunk kell, hogyan győzzük le a születés és halál ismétlődését. Rahūgaṇa Mahārāja is ismerte az élet célját, ezért amikor Jaḍa Bharata az élet filozófiájáról beszélt neki, nyomban nagyra értékelte. Ez jelenti a védikus társadalom alapját. A művelt tudósok, brāhmaṇák, szentek és bölcsek, akik teljesen tudatában voltak a Védák céljának, tanácsot adtak a királyi rendnek, hogy miképpen cselekedhetnek az emberek boldogulása érdekében, és együttműködésük mindenkinek hasznára vált. Így aztán mindenben sikeresek voltak. Rahūgaṇa Mahārāja elérte azt a tökéletességet, hogy felismerte az emberi élet értékét, ezért megbánta, hogy sértő szavakkal szólt Jaḍa Bharatához. Nyomban kiugrott a gyaloghintójából, és Jaḍa Bharata lótuszlábához borult, hogy megbocsátást nyerjen, valamint hogy tovább halljon tőle az élet értékeiről. Ezt nevezik brahma-jijñāsānak (kérdezni az Abszolút Igazságról). Manapság a magas rangú kormányhivatalnokok nem ismerik az élet értékeit, és amikor néhány szent életű ember arra törekszik, hogy elterjessze a védikus tudást, ezek az állítólagos vezetők nem ajánlják tiszteletteljes hódolatukat nekik, hanem akadályokat próbálnak gördíteni a lelki tudomány terjesztése útjába. Elmondhatjuk tehát, hogy hajdan a királyság olyan volt, mint a mennyország, a jelenlegi államirányítás pedig olyan, mint a pokol.