HU/SB 7.3.15-16
15-16. VERSEK
- na dadarśa praticchannaṁ
- valmīka-tṛṇa-kīcakaiḥ
- pipīlikābhir ācīrṇaṁ
- medas-tvaṅ-māṁsa-śoṇitam
- tapantaṁ tapasā lokān
- yathābhrāpihitaṁ ravim
- vilakṣya vismitaḥ prāha
- hasaṁs taṁ haṁsa-vāhanaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
na—nem; dadarśa—látta; praticchannam—beborítva; valmīka—egy hangyabollyal; tṛṇa—fű; kīcakaiḥ—és bambuszok; pipīlikābhiḥ—a hangyák; ācīrṇam—körbeették; medaḥ—akinek a hája; tvak—bőre; māṁsa—a húsa; śoṇitam—és vére; tapantam—hevítve; tapasā—egy szigorú lemondás által; lokān—mindhárom világot; yathā—ahogy; abhra—a felhők; apihitam—elfedik; ravim—a napot; vilakṣya—látván; vismitaḥ—megdöbbenve; prāha—mondta; hasan—mosolyogva; tam—neki; haṁsa-vāhanaḥ—az Úr Brahmā, aki egy hattyúrepülőn utazik.
FORDÍTÁS
Az Úr Brahmā, aki egy hattyúrepülőn utazik, először nem látta Hiraṇyakaśiput, mert Hiraṇyakaśipu testét egy hangyaboly fedte, valamint fű és bambusznádak borították. Már hosszú ideje ott állt, s a hangyák a bőrét, a háját, a húsát és a vérét mind felfalták. Az Úr Brahmā és a félistenek aztán észrevették Hiraṇyakaśiput, aki lemondásaival a világot perzselve olyan volt, akár egy felhő borította nap. Az Úr Brahmā döbbenetében elmosolyodott, majd így szólt hozzá:
MAGYARÁZAT
Az élőlény képes arra, hogy pusztán saját erejéből, bőre, veleje, csontja, vére és egyéb szervei segítsége nélkül éljen, mert ahogy az írások mondják, asaṅgo ’yaṁ puruṣaḥ, azaz semmi köze az anyagi burokhoz. Hiraṇyakaśipu hosszú éveken át szigorú tapasyát, lemondást végzett. Azt mondják, hogy ez a tapasya száz mennyei esztendeig tartott. A félistenek egy napja nekünk hat hónapot jelent, ezért ez kétségtelenül nagyon hosszú idő volt. A természet törvényeinek köszönhetően testét szinte teljesen felemésztették a giliszták, a hangyák és más élősködők, s ezért először még az Úr Brahmā sem vette őt észre. Később azonban Brahmā rájött, hol van Hiraṇyakaśipu, és megdöbbenve látta, milyen rendkívüli erővel végzi tapasyáját. Bárki azt hihette volna, hogy Hiraṇyakaśipu halott, hiszen testét számtalan dolog borította, az Úr Brahmā, az univerzum legfelsőbb élőlénye azonban tudta, hogy Hiraṇyakaśipu életben van, csupán befedik az anyagi elemek.
Meg kell jegyeznünk azt is, hogy bár Hiraṇyakaśipu hosszú-hosszú ideig végezte lemondását, mégis Daityaként és rākṣasaként ismerték. A későbbi versekből megtudhatjuk, hogy még a nagy szentek sem voltak képesek ilyen kíméletlen önsanyargatásra. Miért nevezték hát rākṣasának és Daityának? Azért, mert minden, amit tett, a saját érzékkielégítését szolgálta. Fia, Prahlāda Mahārāja öt éves volt csupán — mit tudott ő tenni? Ám azzal, hogy Nārada Muni tanítását megfogadva egy kevés odaadó szolgálatot végzett, olyan kedvessé vált az Úr szívének, hogy az Úr eljött, hogy megmentse őt, ezzel szemben Hiraṇyakaśipu minden lemondása ellenére elpusztult. Ez a különbség az odaadó szolgálat és a tökéletesség elérését célzó többi folyamat között. Aki az érzékkielégítés érdekében végez szigorú lemondásokat, attól retteg az egész világ, míg a bhakta, aki akár csak egy parányi odaadó szolgálatot is végez, mindenki barátja (suhṛdaṁ sarva-bhūtānām (BG 5.29)). Mivel az Úr minden élőlény jóakarója, s mivel a bhakta szert tesz az Úr tulajdonságaira, ő is mindenki érdekében cselekszik, amikor odaadó szolgálatot végez. Így aztán annak ellenére, hogy Hiraṇyakaśipu ilyen szigorú lemondást végzett, Daitya és rākṣasa maradt, míg Prahlāda Mahārāja, noha ettől a Daitya apától született, a legnagyszerűbb bhakta lett, akit a Legfelsőbb Úr személyesen védett meg. A bhaktit ezért sarvopādhi-vinirmuktamnak nevezik, ami arra utal, hogy a bhakta mentes minden anyagi megjelöléstől, valamint anyābhilāṣitā-śūnyam, transzcendentális helyzetben van, s nincsenek anyagi vágyai.