HU/SB 2.9.33
33. VERS
- aham evāsam evāgre
- nānyad yat sad-asat param
- paścād ahaṁ yad etac ca
- yo ’vaśiṣyeta so ’smy aham
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
aham—Én, az Istenség Személyisége; eva—bizonyára; āsam—létezett; eva—csak; agre—a teremtés előtt; na—soha; anyat—bármi más; yat—mindazok; sat—az okozat; asat—az ok; param—a legfelsőbb; paścāt—a végén; aham—Én, az Istenség Személyisége; yat—mindezek; etat—teremtés; ca—szintén; yaḥ—minden; avaśiṣyeta—marad; saḥ—az; asmi—Én vagyok; aham—Én, az Istenség Személyisége.
FORDÍTÁS
Ó, Brahmā! Én vagyok az, az Istenség Személyisége, aki léteztem a teremtés előtt, amikor Rajtam kívül nem volt más. Nem létezett az anyagi természet sem, e teremtés oka. Én vagyok az is, amit most látsz, s ami a megsemmisülés után megmarad, az szintén Én leszek, az Istenség Személyisége.
MAGYARÁZAT
Érdemes megjegyeznünk, hogy az Istenség Személyisége az Úr Brahmāhoz beszél, és Saját Magát határozza meg rendkívül nagy nyomatékkal, kiemelve, hogy Ő, az Istenség Személyisége az, aki létezett a teremtés előtt, Ő az egyedül, aki fenntartja a teremtést, s Ő az, aki megmarad a teremtés elpusztítása után is. Brahmā szintén az Úr teremtménye. A személytelen filozófia hívei azzal az elmélettel állnak elő, hogy mivel Brahmā amiatt, hogy az „Én”-től, az Abszolút Igazságtól származik, az „Én” ugyanazon kategóriájába tartozik, azonos az Úrral, az „Én” princípiumával, s e vers alapján nem létezik más, csak az „Én”. Az imperszonalisták érveit elfogadva azonban azt kell belátnunk, hogy az Úr a teremtő és Brahmā a teremtmény. Különbség van tehát a két „én”, az uralkodó és az alárendelt „én” között. Ezért tehát még az imperszonalisták érvének elfogadása után is két „én” van. Azt viszont meg kell jegyeznünk, hogy a két „én” létét minőségének szempontjából fogadja el a védikus irodalom, például a Kaṭhopaniṣad, amely így ír:
- nityo nityānāṁ cetanaś cetanānām
- eko bahūnāṁ yo vidadhāti kāmān
A teremtő „Én”-t és a teremtett „én”-t a Védák minőségileg azonosnak tekintik, mert mindkettőjük nitya és cetana. Ám az egyes számban lévő „Én” a teremtő Én, míg a teremtett „én”-ek többes számban vannak, mert számtalan olyan „én” van, mint amilyen Brahmā és akiket létrehoz. Ezt az igazságot nem nehéz megérteni. Az apa teremt vagy nemz egy fiat, s a fiú szintén teremt sok-sok fiat, és lehet, hogy mint emberi lények egyformák, ám ezzel együtt a fiú és az unokák mind különböznek az apától. Sem a fiú, sem az unokák nem foglalhatják el az apa helyét. Az apa, a fiú és az unoka egyek, ugyanakkor különbözőek. Emberi lényekként egyek, de egymáshoz való viszonyukat tekintve különböznek. Ezért a Védák különbséget tesznek a teremtő és a teremtett, az uralkodó és az alárendelt fogalmai között, s kijelentik, hogy az uralkodó „Én” táplálja az alárendelt „én”-eket, s a két kategória között így hatalmas különbség van.
A vers egy másik aspektusát tekintve azonban senki sem tagadhatja, hogy az Úr és Brahmā egyaránt rendelkeznek személyiséggel, így a végső következtetés az, hogy az uralkodó és az alárendelt egyaránt személyek. Ez a végkövetkeztetés megcáfolja az imperszonalistáknak azt a következtetését, hogy végső soron minden személytelen. A személytelen felfogást, amelyet a kellő tudással nem rendelkező imperszonalista iskola hangsúlyoz, az a tény dönti meg, hogy az uralkodó „Én” az Abszolút Igazság, s hogy ez az Abszolút Igazság — személy. Az alárendelt „én”, Brahmā szintén személy, ő azonban nem az Abszolút. A lélek, az önvaló megismerése során talán kézenfekvő az élőlényt az Abszolút Igazsággal azonos kategóriának tekinteni, ám az alárendelt és az uralkodó között mindig különbség van. Ez a vers, melyet a személytelen filozófia hívei durván félremagyaráznak, világosan rámutat erre. Brahmā a valóságban, szemtől szemben látja fölötte uralkodó Urát, aki örök, transzcendentális formájában létezik, még az anyagi teremtés megsemmisülése után is. Az Úr formája, amelyet Brahmā látott, létezett Brahmā teremtése előtt. Az anyagi megnyilvánulás minden összetevőjével és az anyagi teremtés ügynökeivel együtt szintén nem más, mint az Úr energiájának kiterjedése, s miután az Úr energiájának e megnyilvánulása véget ér, ugyanaz az Istenség Személyisége az egyedül, aki megmarad. Ezért az Úr formája a teremtés, fenntartás és megsemmisülés minden állapotában létezik. Ezt a tényt a védikus himnusz is megerősíti: vāsudevo vā idam agra āsīn na brahmā na ca śaṅkara eko nārāyaṇa āsīn na brahmā neśāna stb. A teremtés előtt nem létezett más Vāsudeván kívül. Nem volt sem Brahmā, sem Śaṅkara, sem Īśāna, csakis Nārāyaṇa. Śrīpāda Śaṅkarācārya a Bhagavad-gītāhoz fűzött magyarázataiban szintén megerősíti, hogy Nārāyaṇa, vagyis az Istenség Személyisége fölötte áll minden teremtésnek, de az egész teremtés az avyakta terméke. Ezért mindig különbség van a teremtő és a teremtett között, bár minőségüket tekintve nem különböznek egymástól.
Az állítás másik oldala az, hogy a legfelsőbb igazság Bhagavān, az Istenség Személyisége. Az Istenség Személyiségéről és hajlékáról már beszéltünk. Isten birodalma nem üresség, ellentétben az imperszonalisták elképzelésével. A Vaikuṇṭha bolygókat transzcendentális változatosság jellemez, amelybe beletartoznak négykarú, rendkívüli gazdagságban és jólétben élő lakói is, és ahol a repülőkön kívül a tökéletes lények számára még számtalan lehetőség adódik az élvezetre. Az Istenség Személyisége tehát létezik a teremtés előtt, s létezik a teljes transzcendentális változatossággal együtt a Vaikuṇṭhalokákon. A Vaikuṇṭhalokák, amelyekről a Bhagavad-gītā is azt mondja, hogy természetük sanātana, nem pusztulnak el még a megnyilvánult kozmosz megsemmisülése után sem. Azok a lelki bolygók teljesen más természetűek, s nincsenek kitéve az anyagi teremtés, fennmaradás és megsemmisülés törvényeinek. Az Istenség Személyiségének létéhez ugyanúgy hozzátartozik a Vaikuṇṭhalokák léte, mint királyhoz a birodalma.
A Śrīmad-Bhāgavatam és a többi kinyilatkoztatott szentírás számtalan helyen említést tesz az Istenség Személyiségének létéről. A Śrīmad-Bhāgavatamban (SB 2.8.10) Mahārāja Parīkṣit így kérdez:
- sa cāpi yatra puruṣo
- viśva-sthity-udbhavāpyayaḥ
- muktvātma-māyāṁ māyeśaḥ
- śete sarva-guhāśayaḥ
„Hogyan nyugszik mindenkinek a szívében az Istenség Személyisége, a teremtés, a fennmaradás és a megsemmisülés oka, aki mindig mentes az illuzórikus energia befolyásától, s aki ugyanennek az energiának az irányítója?” Vidura kérdése is hasonló:
- tattvānāṁ bhagavaṁs teṣāṁ
- katidhā pratisaṅkramaḥ
- tatremaṁ ka upāsīran
- ka u svid anuśerate
- (SB 3.7.37)
Śrīdhara Svāmī jegyzeteiben azt mondja: „A teremtés megsemmisülése közben a Śeṣán nyugvó Urat szolgálva . . .” Ez arra utal, hogy a transzcendentális Úr összes nevével, dicsőségével, tulajdonságaival és kíséretével együtt örökké létezik. A Skanda Purāṇa Kāśī-khaṇḍája ugyanezt erősíti meg a druhva-caritával kapcsolatban:
- na cyavante ’pi yad-bhaktā
- mahatyāṁ pralayāpadi
- ato ’cyuto ’khile loke
- sa ekaḥ sarvago ’vyayaḥ
Még az Istenség Személyiségének a bhaktái sem semmisülnek meg az anyagi világ pusztulásakor, nem is beszélve Magáról az Úrról. Az Úr örökké létezik, az anyagi változások mindhárom szintjén.
Az imperszonalista filozófia azt tanítja, hogy a Legfelsőbb nem cselekszik, de Brahmā és az Istenség Legfelsőbb Személyisége közötti beszélgetésből kiderül, hogy az Úr cselekszik, ahogyan formája és tulajdonságai is vannak. A teremtés fenntartása idején Brahmā és a többi félisten cselekedeteiben az Úr cselekedeteit kell látnunk. A királyt vagy az államfőt nem lehet látni az irodákban, mert valahol épp mulat, királyi rangjához méltóan. Mégis tudnunk kell, hogy minden az ő irányításával történik, mindenki az ő parancsát lesi. Az Istenség Személyiségének mindig van formája. Az ostoba emberek nem látják Őt személyes formájában, az anyagi világban, ezért néha forma nélkülinek kiáltják ki, ám valójában mindig örök formájában van jelen a Vaikuṇṭha bolygókon és az univerzum más bolygóin is, különféle inkarnációkként. A nap példája nagyon helyénvaló ebben az összefüggésben. Az éjszaka sötétjében az ember nem láthatja a napot, ám ott, ahol a nap felkel, mindenki láthatja. Az, hogy a nap a föld egy bizonyos területén élőknek nem látható, még nem jelenti azt, hogy a napnak nincs formája.
A Bṛhad-āraṇyaka Upaniṣadban (1.4.1) találunk egy himnuszt: ātmaivedam agra āsīt puruṣa-vidhaḥ. Ez a mantra az Istenség Legfelsőbb Személyiségére (Kṛṣṇára) utal, még a puruṣa inkarnáció megjelenése előtt. A Bhagavad-gītā (BG 15.18) kijelenti, hogy az Úr Kṛṣṇa Puruṣottama, mert Ő a legfelsőbb puruṣa, transzcendentális még a puruṣa-akṣarához és a puruṣa-kṣarához képest is. Az akṣara-puruṣa, vagyis Mahā-Viṣṇu, rápillant a prakṛtire, az anyagi természetre, de Puruṣottama már ezt megelőzően is létezett. A Bṛhad-āraṇyaka Upaniṣad ezért megerősíti a Bhagavad-gītānak azt az állítását, hogy az Úr Kṛṣṇa a Legfelsőbb Személy (Puruṣottama).
Néhány Véda azt mondja, hogy kezdetben csak a személytelen Brahman létezett. E szerint a vers szerint a személytelen Brahmant, a Legfelsőbb Úr testének ragyogó sugárzását a közvetlen oknak nevezhetjük, de minden ok oka, azaz a távoli ok az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Az Úr személytelen formája azért létezik az anyagi világban, mert anyagi érzékekkel vagy anyagi szemekkel az Urat nem lehet látni, érzékelni. Az embernek lelkivé kell tennie az érzékeit, s akkor megláthatja vagy érzékelheti a Legfelsőbb Urat. Az Úr azonban mindig, mint személy cselekszik, s Vaikuṇṭhaloka lakói örökké, szemtől szemben láthatják Őt. Anyagi szempontból tehát személytelen, ahhoz hasonlóan, ahogy egy államfő, aki nincs jelen személyesen a hivatalokban, személytelen, ám elnöki rezidenciáján mindig személy. Az Úr sem személytelen saját hajlékán, ami mindig nirasta-kuhakam, ahogyan azt a Bhāgavatam elején olvashattuk. A kinyilatkoztatott írások azt mondják, az Úrnak mind a személytelen, mind a személyes formája elfogadható. A Bhagavad-gītā a brahmaṇo hi pratiṣṭhāham (BG 14.27) verssel kapcsolatban az Istenség Személyiségének személyes voltát hangsúlyozza ki. A lelki tudomány legbizalmasabb része tehát mindenképpen az Istenség Személyiségének, nem pedig személytelen Brahman-aspektusának a megvalósítása. Megvalósításunk végső célja ezért ne a személytelen felfogás, hanem az Abszolút Igazság személyes aspektusa legyen. Az a példa, hogy az égbolt tükröződik egy edényben, ugyanakkor az edényen kívül létezik, segít annak megértésében, hogy az Abszolút Igazság kozmikus tudata mindent átható. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Úr szerves része — az egyén — a Legfelsőbbnek képzelve magát a Legfelsőbbé válik. Csupán annyit jelent, hogy a feltételekhez kötött lélek az illuzórikus energia utolsó csapdájának áldozata. Az illuzórikus energia, daivī-māyā utolsó csapdája az, amikor valaki azonosnak tartja magát az Úr kozmikus tudatával. Még az anyagi teremtésben is, ahol az Úr nincs jelen személyesen, az Úr személyének megvalósítására kell vágynunk. Ezt jelenti a paścād ahaṁ yad etac ca yo ’vaśiṣyeta so ’smy aham kifejezés.
Brahmājī szintén elfogadta ezt az igazságot, amikor Nāradát tanította. Kijelentette:
- so ’yaṁ te ’bhihitas tāta
- bhagavān viśva-bhāvanaḥ
- (SB 2.7.50)
Egyedül az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Hari minden ok oka, ezért ez a vers (aham eva) egyedül a Legfelsőbb Úrra utal. A Brahma-sampradāya útját kell hát követnünk, az utat Brahmājītól Nāradáig, onnan Vyāsadeváig és másokig, s életünk céljává azt kell tennünk, hogy megismerjük az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Harit, az Úr Kṛṣṇát. Ezt a bensőséges utasítást, amelyet az Úr tiszta bhaktáinak ad, Arjuna is megkapta, s Brahmā is a teremtés kezdetén. A félistenek — Brahmā, Viṣṇu, Maheśvara, Indra, Candra, Varuṇa és mások — kétségtelenül az Úr különböző formái, akik különféle feladatokat látnak el. Az anyagi teremtés különböző elemi összetevői és a számtalanféle energia ugyanahhoz az Istenség Személyiségéhez tartozik, s mindegyikük gyökere az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Śrī Kṛṣṇa. Nekünk a gyökérhez kell ragaszkodnunk, amelytől minden származik, s nem szabad hagynunk, hogy az ágak és a levelek elcsábítsanak bennünket. Ezt tanítja meg számunkra ez a vers.