HU/SB 5.9: Jada Bharata magasztos tulajdonságai
5.9.1-2. vers: Śrīla Śukadeva Gosvāmī folytatta: Kedves királyom! Miután Bharata Mahārāja elhagyta az őztestet, egy nagyon tiszta brāhmaṇa-családban született meg. Volt egy brāhmaṇa, aki Aṅgirā dinasztiájába tartozott. Rendelkezett minden szükséges brahminikus tulajdonsággal, uralkodott az elméje és az érzékei fölött, tanulmányozta a védikus írásokat és az azt kiegészítő irodalmat. Sokat adományozott, mindig elégedett, türelmes, nagyon nyájas és bölcs volt, s mentes volt az irigységtől. Önmegvalósított lélekként szüntelen transzba merülve az Úr odaadó szolgálatát végezte. Első feleségétől kilenc fia született, valamennyien kiváló képességekkel, második feleségének pedig ikreket, egy fiút és egy leányt nemzett. A fiúgyermekről azt mondták, hogy a legkiválóbb bhakta és szent király: Bharata Mahārāja. Így született hát meg újra, miután őztestét elhagyta.
5.9.3. vers: Bharata Mahārāja elnyerte az Úr különleges kegyét, ezért emlékezett előző életeinek eseményeire. Noha egy brāhmaṇa testében élt, nagyon félt azoktól a rokonaitól és barátaitól, akik nem voltak bhakták. Mindig nagyon óvakodott a társaságuktól, mert félt, hogy újra el fog bukni. Az emberek előtt emiatt őrültnek — együgyűnek, vaknak és süketnek — tettette magát, hogy ne próbáljanak beszélni hozzá. Így kerülte el a rossz társaságot. Belül mindig az Úr lótuszlábára gondolt és dicsőségéről énekelt, ami megszabadítja az embert a gyümölcsöző tettek bilincseitől. Így menekült meg az abhakták támadásától.
5.9.4. vers: Brāhmaṇa apja mindig nagy szeretettel gondolt fiára, Jaḍa Bharatára [Bharata Mahārājára], s mindig nagyon ragaszkodott hozzá. Jaḍa Bharata nem volt alkalmas arra, hogy a gṛhastha-āśramába lépjen, ezért csak a brahmacarya-āśrama végéig végezte el a tisztító folyamatokat. Noha nem akarta elfogadni apja utasításait, az mégis arra tanította, hogy hogyan legyen tiszta, hogyan mosakodjon, mert úgy gondolta, az apának tanítania kell a fiát.
5.9.5. vers: Jaḍa Bharata ostoba módjára viselkedett apja előtt, annak ellenére, hogy apja — ahogyan kell — a védikus ismeretekre tanította. Úgy viselkedett, hogy apja megértse: fia nem alkalmas arra, hogy tanítsák, ezért jobb, ha lemond róla, hogy oktassa. Mindig az ellenkezőjét tette annak, amit mondtak neki. Ha apja azt tanította neki, hogy ürítés után mosson kezet, ő előtte tette. Ám az apja a tavasz és a nyár folyamán mégis meg akarta tanítani neki a Védák utasításait. Megpróbálta megtanítani neki a Gāyatrī-mantrát az oṁkārával és a vyāhṛtivel együtt, de négy hónap után törekvését még mindig nem koronázta siker.
5.9.6. vers: Jaḍa Bharata brāhmaṇa apja saját szívének és lelkének tekintette fiát, így aztán nagyon ragaszkodott hozzá. Úgy gondolta, megfelelő tanításban kell részesítenie, ezért egészen átadta magát az eredménytelen kísérletezésnek, s megpróbálta megtanítani neki a brahmacarya szabályozó elveit, beleértve a védikus fogadalmak betartását, a tisztaságot, a Védák tanulmányozását, a szabályozó folyamatokat, a lelki tanítómester szolgálatát és a tűzáldozat felajánlását. Mindent megtett, hogy tanítsa, ám minden igyekezete hiábavaló volt. Szíve mélyén azt remélte, hogy fiából művelt tudós válik, de minden törekvése kudarcot vallott. Mint mindenki, ez a brāhmaṇa is ragaszkodott otthonához, és elfelejtette, hogy egy napon meg fog halni. A halál azonban nem volt feledékeny. Amikor elérkezett az ideje, megjelent, és magával vitte.
5.9.7. vers: Fiatalabb felesége az idősebb feleségre bízta ikergyermekeit, a fiút és a leányt, majd önként vállalva a halált férjével együtt Patilokára ment.
5.9.8. vers: Amikor apjuk meghalt, Jaḍa Bharata kilenc mostohatestvére, akik Jaḍa Bharatát ostoba félkegyelműnek tartották, nem folytatták apjuk törekvését, hogy mindenre megtanítsák öccsüket. Ők maguk jól ismerték a három Védát — a Ṛg, a Sāma és a Yajur Védát —, melyek leginkább gyümölcsöző tettekre biztatnak. A kilenc testvér egyáltalán nem rendelkezett lelki tudással az Úr odaadó szolgálatáról, így aztán nem érthették meg Jaḍa Bharata rendkívül emelkedett helyzetét.
5.9.9-10. vers: A mélyre süllyedt emberek valójában nem jobbak az állatoknál. Az egyetlen különbség közöttük, hogy az állatoknak négy lábuk van, míg nekik csak kettő. Ezek a kétlábú, állatias emberek Jaḍa Bharatát őrültnek, félkegyelműnek, süketnek és némának nevezték. Örökké bántották, és Jaḍa Bharata úgy viselkedett előttük, mintha süket, vak vagy beszámíthatatlan lenne. Nem ellenkezett velük, és nem próbálta meggyőzni őket, hogy nem bolond. Ha akartak tőle valamit, az ő kívánságuk szerint cselekedett. Bármilyen ételt adtak neki alamizsnaként vagy fizetségül, s bármit kapott a sors elrendezéséből, mindent elfogadott és megevett, akár kevés volt, akár ízletes, akár állott, akár ízetlen. Soha nem evett semmit csupán az érzékkielégítés kedvéért, hiszen már megszabadult a testi életfelfogástól, ami arra kényszeríti az embert, hogy ízletes vagy ízetlen ételeket fogadjon el. Transzcendentális tudata teljesen elmerült az odaadó szolgálatban, ezért a testi felfogásból származó kettősségek nem voltak hatással rá. Teste olyan erős volt, akár egy bikáé, és végtagjai rendkívül izmosak voltak. Nem törődött a téllel vagy a nyárral, a széllel vagy az esővel, soha nem fedte be testét. A földön aludt, és sohasem dörzsölte be testét olajjal, vagy sohasem fürdött. Teste piszkos volt, így aztán elfedte lelki ragyogását és tudását, ahogyan az értékes drágakő ragyogását is elhomályosítja a szennyeződés. Csak egy piszkos ágyékkötőt viselt, valamint a szentelt zsinórját, ami már fekete volt. Az emberek látták, hogy brāhmaṇa családban született, ezért brahma-bandhunak nevezték, és számtalan gúnynevet adtak neki. A materialista emberek mindenhol sértegették és megvetették, ő azonban csak vándorolt tovább a világban.
5.9.11. vers: Jaḍa Bharata csak a betevő falatjáért dolgozott. Mostohafivérei viszszaéltek ezzel, és egy kevéske ételért cserébe a földeken dolgoztatták. Ő azonban nem értett a földműveléshez. Nem tudta, hová kell a földet szórni, hol kell elsimítani vagy egyenetlenné tenni. Bátyjai rizstörmeléket, olajpogácsát, rizspelyvát, féregrágta gabonát vagy olyan rizst adtak neki, ami az edény aljára égett, Jaḍa Bharata azonban örömmel elfogadott mindent, mintha nektár lenne. Egyáltalán nem neheztelt rájuk, s boldogan ette meg, amit kapott.
5.9.12. vers: Ebben az időben a rablók śūdra származású vezére fiúgyermekre vágyott, s Bhadra Kālī istennőt akarta imádni úgy, hogy felajánl neki áldozatként egy félkegyelműt, akit nem tartanak különbnek egy állatnál.
5.9.13. vers: A rablóvezér elfogott egy emberállatot, hogy feláldozza, de az elmenekült, s a vezér megparancsolta követőinek, hogy induljanak a keresésére. A szélrózsa minden irányába futottak, de nem akadtak a nyomára. Ahogy a sűrű sötét éjszakában mindent bejártak, egy rizsföldre érkeztek, ahol megpillantották Aṅgirā családjának emelkedett fiát [Jaḍa Bharatát], aki egy magaslaton ült, és őrizte a földet az őzek és a vaddisznók támadásától.
5.9.14. vers: A rablóvezér követői és szolgái úgy találták, hogy Jaḍa Bharatát tulajdonságai miatt nyugodtan emberállatnak tekinthetik, s úgy döntöttek, hogy tökéletesen alkalmas arra, hogy feláldozzák. Boldogságtól ragyogó arccal megkötözték, és Kālī istennő templomába vitték.
5.9.15. vers: Ezek után a rablók az emberállatok megöléséhez kitalált rituációjuk szerint megfürdették Jaḍa Bharatát, új ruhába öltöztették, állathoz illő díszekkel ékesítették fel, testét bedörzsölték illatos olajokkal, majd tilakkal, szantálpéppel és virágfüzérekkel díszítették. Bőségesen megetették, majd Kālī istennő színe elé vitték, akinek füstölőt, lámpákat, virágfüzéreket, szárított gabonát, zsenge ágakat, hajtásokat, gyümölcsöket és virágokat ajánlottak fel. Így imádták a mūrtit, mielőtt megölték volna az emberállatot, s miközben dalokat és imákat énekeltek, dobokon és kürtökön játszottak, Jaḍa Bharatát leültették a mūrti elé.
5.9.16. vers: Ekkor az egyik tolvaj, aki a főpap szerepét töltötte be, hozzákészült, hogy az emberállatnak vélt Jaḍa Bharata vérét felajánlja Kālī istennőnek, hogy az megihassa likőrként. Megragadta félelmetes, borotvaéles kardját, és Bhadra Kālī mantrájával megszentelve fölemelte, hogy megölje Jaḍa Bharatát.
5.9.17. vers: A Kālī istennő imádatára készülődő rablók és tolvajok mind rendkívül alantas gondolkodású emberek voltak, akiket a szenvedély és a tudatlanság kötőerői tartottak fogva. Elhatalmasodott rajtuk a vágy, hogy meggazdagodjanak, s ezért volt merszük ellentmondani a Védák utasításainak, olyannyira, hogy kész voltak megölni Jaḍa Bharatát, egy brāhmaṇa családban született, önmegvalósított lelket. Irigységükben a rablók Kālī istennő színe elé vitték, hogy feláldozzák. Az ilyen emberek ragaszkodnak irigy tetteikhez, s ezek a gonosztevők még attól sem riadtak vissza, hogy megöljék Jaḍa Bharatát. Jaḍa Bharata minden élőlény legjobb barátja volt. Nem volt az ellensége senkinek, s elmélyülten örökké az Istenség Legfelsőbb Személyiségén meditált. Egy kiváló brāhmaṇa apától született, s így még akkor sem lett volna szabad megölni, ha történetesen ellenséges vagy rosszindulatú lett volna. Nem volt tehát semmi okuk Jaḍa Bharata megölésére, és Kālī istennő ezt nem tűrhette. Azonnal megértette, hogy ezek a bűnös haramiák az Úr nagy bhaktáját akarják elpusztítani. A mūrti teste ekkor hirtelen szétrobbant, s maga Kālī istennő lépett ki belőle személyesen. Teste heves, elviselhetetlen ragyogással lángolt.
5.9.18. vers: A feldühödött Kālī istennő nem tűrte tovább a sértéseket. Szeme szikrázott, s kivillantotta rettentő, görbe fogait. Vörös szeme lángokat szórt, s bemutatta félelmetes vonásait. Ijesztő testet öltött fel, mintha az egész teremtés elpusztítására készülne. Heves mozdulattal leugrott az oltárról, és ugyanazzal a karddal, amivel ők akarták megölni Jaḍa Bharatát, egy pillanat alatt egytől egyig lefejezte a tolvajokat és rablókat, majd inni kezdte a forró vért, ami a lefejezett gonosztevők nyakából folyt, mintha csak likőrt inna. Társaival együtt itta a mámorító italt, a boszorkányok és démonok társaságában, s a vértől megrészegülve mindannyian hangosan énekelni kezdtek és táncra perdültek. Olyan volt, mintha az univerzum megsemmisítésére készülnének, s közben a haramiák fejeivel labdáztak, egymásnak dobálva őket.
5.9.19. vers: Így nyeri el méltó büntetését az az irigy ember, aki sértést követ el egy nagy személyiség ellen.
5.9.20. vers: Śukadeva Gosvāmī aztán így szólt Parīkṣit Mahārājához: Ó, Viṣṇudatta! Akik már tudják, hogy a lélek különbözik a testtől, akik megszabadultak a szív kioldhatatlan csomójától, akik mindig minden élőlény érdekében cselekszenek, és sohasem gondolnak arra, hogy másokat bántsanak, azok mindig az Istenség Legfelsőbb Személyisége oltalmát élvezik, aki a korongot [a Sudarśana cakrát] tartja kezében, és aki a legfelsőbb időként cselekszik, hogy elpusztítsa a démonokat és megvédje bhaktáit. A bhakták mindig az Úr lótuszlábánál keresnek menedéket, ezért még akkor is béketűrőek maradnak, ha valaki lefejezéssel fenyegeti őket. Számukra ez egyáltalán nem csodálatos.