HU/SB 6.10: Harc a félistenek és Vrtrasura között
6.10.1. vers: Śrī Śukadeva Gosvāmī szólt: Miután az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Hari, a kozmikus megnyilvánulás oka így oktatta Indrát, hirtelen eltűnt a bámuló félistenek szeme elől.
6.10.2. vers: Ó, Parīkṣit király! A félistenek az Úr utasítására Dadhīcihez mentek, Atharvā fiához. Dadhīci végtelenül nagylelkű volt, s amikor a testét kérték tőle, részben azonnal beleegyezett. Ám csupán azért, hogy a vallásról tanuljon tőlük, elmosolyodott, s tréfásan így szólt:
6.10.3. vers: Ó, nagy félistenek! A halál pillanatában a rendkívüli, elviselhetetlen fájdalomtól az anyagi testet öltött élőlények eszméletüket veszítik. Nem tudtok erről a fájdalomról?
6.10.4. vers: Ebben az anyagi világban minden élőlény nagyon ragaszkodik az anyagi testéhez. Mindenki azért küzd, hogy testét örökre megtarthassa, s azon igyekszik, hogy bármi áron, még akár minden kincse feláldozásával is megvédelmezze. Ki az, aki hajlandó lenne odaadni a testét valakinek, még ha az Úr Viṣṇu kérné is?
6.10.5. vers: A félistenek válaszoltak: Ó, nagy brāhmaṇa! A hozzád hasonló jámbor lelkek, akiknek tetteit joggal magasztalják, nagyon kedvesek az emberekhez, és nagyon szeretik őket. Mi az, amit ne adnának oda, hogy másokkal jót tegyenek? Mindenüket feláldozzák, még a testüket is.
6.10.6. vers: A túlságosan önző emberek másoktól koldulnak, mert nincsenek tisztában mások fájdalmával. Ám ha a koldus tudná, milyen gondot okoz az adományozónak, nem kérne tőle semmit, és az, akinek van mit adnia, sem tagadna meg semmit a koldustól, ha ismerné a koldus gondjait, kérjen az bármit is tőle.
6.10.7. vers: Dadhīci, a nagy bölcs így szólt: Csak azért nem adtam oda a testem, amikor kértétek, hogy hallhassak tőletek a vallásos elvekről. Most azonban bár testem nagyon kedves számomra, le kell mondanom róla a jó ügy érdekében, amit szolgáltok, hiszen tudom, hogy ma vagy holnap úgyis elhagy.
6.10.8. vers: Ó, félistenek! Aki nem érez együtt a szenvedő emberiséggel, s nem áldozza fel ideiglenes testét a vallásos elvek magasabb rendű céljai vagy az örök dicsőség érdekében, azt nem kétséges, hogy még a mozdulatlan lények is szánják.
6.10.9. vers: Ha valaki boldogtalan más élőlények szenvedése láttán, és örül, ha boldognak látja őket, vallásos elveit elpusztíthatatlannak tekintik azok a kiváló személyiségek, akiket jámborként és jóindulatúként tisztel a világ.
6.10.10. vers: Ez a test, ami a halál után sakálok és kutyák eledele lesz, valójában semmire sem jó nekem, a szellemi léleknek. Csupán egy rövid ideig használható, és bármelyik pillanatban elpusztulhat. A testet, annak tulajdonát, vagyonát és rokonait mások érdekében kell használnunk, másként csak gyötrelmet és szenvedést okoznak.
6.10.11. vers: Śrī Śukadeva Gosvāmī így szólt: Dadhīci Muni, Atharvā fia ily módon eldöntötte, hogy feláldozza testét a félistenek szolgálatában. Magát, a szellemi lelket átadta az Istenség Legfelsőbb Személyisége lótuszlábának, s elhagyta az öt elemből álló durva anyagi testét.
6.10.12. vers: Dadhīci Muni szabályozta érzékeit, életerejét, elméjét és értelmét, s így transzba merülve elvágott minden anyagi köteléket. Nem érzékelte, hogyan vált külön az anyagi teste az önvalójától.
6.10.13-14. vers: Ezután Indra király erősen megragadta a villámot, amit Viśvakarmā Dadhīci csontjaiból készített. Dadhīci Muni rendkívüli erejével átitatva és az Istenség Legfelsőbb Személyisége hatalmától megvilágosodva Indra a félistenek gyűrűjében Airāvata hátára pattant. Minden nagy bölcs őt dicsőítette. Gyönyörű ragyogást árasztott, s amint elvágtatott, hogy elpusztítsa Vṛtrāsurát, megörvendeztette a három világot.
6.10.15. vers: Kedves Parīkṣit királyom! Ahogyan hajdanán Rudra rohant Antaka [Yamarāja] felé, hogy féktelen dühében elpusztítsa, úgy támadt Indra is dühödten, hatalmas erővel Vṛtrāsurára, akit a démoni seregek vezérei vettek körül.
6.10.16. vers: Ezután, a Satya-yuga végén és a Tretā-yuga elején a Narmadā partján vad háború tört ki a félistenek és a démonok között.
6.10.17-18. vers: Ó, király! Amikor az asurák Vṛtrāsurával az élen mindannyian a csatatérre vonultak, megpillantották a kezében villámot tartó Indra királyt a Rudrák, a Vasuk, az Ādityák, az Aśvinī-kumārák, a Pitāk, a Vahnik, a Marutok, a Ṛbhuk, a Sādhyák és a Viśvadevák körében. Társai gyűrűjében Indra olyan fényesen sugárzott, hogy ragyogását a démonok képtelenek voltak elviselni.
6.10.19-22. vers: Sumāli és Māli vezetésével ezer és ezer démon, féldémon, valamint yakṣák, rākṣasák [emberevők] és sokan mások szálltak szembe Indra király hadseregével, amelyet még maga a halál sem tud egykönnyen legyőzni. A démonok között ott volt Namuci, Śambara, Anarvā, Dvimūrdhā, Ṛṣabha, Asura, Hayagrīva, Śaṅkuśirā, Vipracitti, Ayomukha, Pulomā, Vṛṣaparvā, Praheti, Heti és Utkala. Az arany díszekbe öltözött, legyőzhetetlen démonok olyan hangosan és rettenthetetlenül üvöltöttek, mint az oroszlánok, és fegyvereikkel — buzogányokkal, husángokkal, nyilakkal, tüskés dárdákkal, bunkókkal és lándzsákkal — fájdalmas sebeket ejtettek a félisteneken.
6.10.23. vers: A démonok lándzsákkal, háromágú szigonyokkal, baltákkal, kardokkal és egyéb fegyverekkel, śataghnīkkal és bhuśuṇḍikkal felfegyverkezve több oldalról támadtak, és szétcsaptak a félistenek seregeinek hadvezérei között.
6.10.24. vers: Ahogy az égen nem láthatjuk a csillagokat, ha sűrű felhők takarják el őket, úgy a félistenek sem látszottak, mert az egymás után rájuk hulló nyilak zápora teljesen betakarta őket.
6.10.25. vers: A démonok nyílzápora és tengernyi más fegyvere, amellyel a félistenek harcosait akarták megölni, nem ért el a félistenekig, mert azok még a levegőben szélsebesen sok ezer darabra aprították a fegyvereket.
6.10.26. vers: Amikor a démonoknak elfogytak a fegyvereik és a mantráik, hegycsúcsokat, fákat és köveket zúdítottak bőségesen a félistenek katonáira, de a félistenek olyan erősek és ügyesek voltak, hogy éppen úgy, mint korábban, ezeket is megsemmisítették, apró darabokra szabdalva őket az égen.
6.10.27. vers: Amikor a démonok katonái, akiket Vṛtrāsura vezetett, látták, hogy Indra király harcosai mind sértetlenek, és nem sebesítette meg őket fegyvereik zápora, még a fák, a kövek és a hegycsúcsok sem, rettegni kezdtek.
6.10.28. vers: Amikor egy jelentéktelen ember durva szavakkal dühében hamis vádakkal illet egy szentet, hatástalan szavai nem zavarják meg a nagy személyiségeket. Éppen így a félistenek ellen harcoló démonok igyekezete is mind hiábavaló volt, mert a félistenek Kṛṣṇa áldott védelme alatt álltak.
6.10.29. vers: Az asurák, akik sohasem lesznek az Úr Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége bhaktái, látták, hogy minden igyekezetük hiábavaló, s így harci büszkeségüknek nyoma sem maradt. Már a csata legelején úgy döntöttek, hogy vezérüket hátrahagyva elmenekülnek, mert az ellenség megfosztotta őket erejüktől.
6.10.30. vers: Amikor Vṛtrāsura, aki valóban nemes szívű hős volt, látta, hogy serege felbomlik, és az asurák — még azok is, akiket nagy hősökként ismert a világ — rettentő félelmükben elmenekülnek a csatatérről, elmosolyodott, s így szólt:
6.10.31. vers: Vṛtrāsura, a hősök hőse rangjának, az időpontnak és a körülményeknek megfelelően olyan szavakkal szólt, melyeket minden bölcs ember nagyra becsül. Így szólt a démonok vitézeihez: „Ó, Vipracitti! Ó, Namuci! Ó, Pulomā! Ó, Maya, Anarvā és Śambara! Kérlek, hallgassatok meg, és ne meneküljetek el!”
6.10.32. vers: Vṛtrāsura így szólt: Minden élőlénynek, aki megszületett az anyagi világban, meg kell halnia. Annyi bizonyos, hogy a világon senki nem találta még ki, hogyan lehet megmenekülni a haláltól. Még a gondviselés sem adott olyan eszközt a kezünkbe, amellyel meg lehetne szabadulni tőle. A halál elkerülhetetlen; így aztán ki ne fogadna el egy dicsőséges halált, ha általa a felsőbb bolygórendszerekbe emelkedhet, és ha e méltó vég miatt örök hírnév vár rá e földön?
6.10.33. vers: Kétféleképpen lehet dicsőséges halált halni, s mind a kettő nagyon ritka. Az egyik az, amikor az ember a misztikus yoga, különösen a bhakti-yoga végzése után hal meg, amelynek a segítségével az ember irányítani képes az elméjét és az életlevegőjét, s úgy távozik el, hogy mélyen az Istenség Legfelsőbb Személyiségére gondol. A második az, amikor valaki a csatatéren hal meg, egy sereg élén állva, sohasem futamodva meg. A śāstra a halálnak ezt a két formáját tekinti dicsőségesnek.