HU/SB 5.8: Bharata Maharaja jelleme
5.8.1. vers: Śrī Śukadeva Gosvāmī folytatta: Kedves királyom! Bharata Mahārāja egy nap, miután befejezte reggeli kötelességeit — ürített és megfürdött —, leült néhány percre a Gaṇḍakī folyó partján, és mormolni kezdte oṁkārával kezdődő mantráját.
5.8.2. vers: Ó, király! Amint a folyó partján ült, egy szomjas őzsuta jött oda inni.
5.8.3. vers: Miközben az őzsuta nagy elégedettséggel ivott, a közelben egy oroszlán üvöltött fel rettentő hangosan. A hang minden élőlényben rettegést keltett, és az őzsuta is hallotta.
5.8.4. vers: Az őz — hiszen ez a természete — örökké attól rettegett, hogy valaki elpusztítja, ezért mindig gyanakvóan tekintgetett körbe. Amikor meghallotta az oroszlán üvöltését, megijedt. Rémült szeme ide-oda járt, és bár még nem csillapította teljesen szomját, hirtelen átszökellt a folyón.
5.8.5. vers: Az őz vemhes volt, és amikor félelmében felugrott, méhéből az őzgida a folyó hömpölygő vizébe esett.
5.8.6. vers: A csapattól elszakadt fekete őzsutát amiatt, hogy idő előtt megellett, kínzó fájdalom gyötörte, s miután átkelt a folyón, nagyon szenvedett. Egy barlangban összeroskadt, és nyomban kilehelte lelkét.
5.8.7. vers: A folyó partján ülve a nagy Bharata király látta az anya nélkül maradt kis őzet, amint a hullámok tovasodorták. Megszánta a jószágot, s mint egy őszinte barát, kiemelte a hullámok közül. Tudta, hogy árva, ezért āśramájába vitte.
5.8.8. vers: Bharata Mahārāja egyre nagyobb szeretetet érzett az őz iránt. Nevelgette és fűvel etette, s mindig nagyon vigyázott, nehogy tigrisek vagy más vadállatok támadjanak rá. Amikor viszketett a bőre, simogatni kezdte, s igyekezett megadni neki minden kényelmet. Néha szeretetből meg is puszilta. Annyira ragaszkodott az őzike neveléséhez, hogy egészen megfeledkezett a szabályokról, amelyeket a lelki fejlődés érdekében követnie kellett, és lassan az Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatára sem gondolt többé. Nem telt bele néhány nap, és lelki fejlődése már eszébe sem jutott.
5.8.9. vers: A nagy király, Bharata Mahārāja gondolkozni kezdett: Ó, jaj! Az Istenség Legfelsőbb Személyisége ügynökének, az időnek a hatására ez a gyámoltalan őzgida elvesztette rokonait és barátait, s nálam keresett menedéket. Rajtam kívül senkit sem ismer, hiszen én lettem apja, anyja, testvére és rokona egy személyben. Így gondol rám, és teljesen megbízik bennem. Senki mást nem ismer, egyedül engem, ezért nem szabad irigynek lennem és azt gondolnom, hogy miatta le kell mondanom saját érdekeimről. Fel kell nevelnem, meg kell védenem, elégedetté kell tennem és dédelgetnem kell. Hogyan utasíthatnám el, ha nálam keresett oltalmat? Megzavarja ugyan lelki életemet, de tudom, hogy ha egy védtelen élőlény menedéket keres, nem szabad tőle megtagadni. Nagy hiba lenne, ha így tennék.
5.8.10. vers: Még ha valaki a lemondott rendben él, akkor is kétségtelenül könyörületet érez a szenvedő élőlények iránt, ha fejlett szinten áll. Annak érdekében, hogy megoltalmazzunk valakit, aki meghódolt nekünk, minden bizonnyal helyénvaló lemondanunk még saját fontos érdekeinkről is.
5.8.11. vers: Bharata Mahārāja annyira ragaszkodott az őzhöz, hogy vele pihent, vele sétált, vele fürdött és vele is evett. Szívét a szeretet szorosan az őzhöz kötözte.
5.8.12. vers: Amikor Bharata Mahārāja az erdőbe akart menni, hogy kuśafüvet, virágokat, fát, leveleket, gyümölcsöket, gyökereket gyűjtsön és vizet hozzon, attól félt, hogy a kutyák, sakálok, tigrisek és a többi vadállat megölik az őzet, ezért mindig magával vitte, amikor az erdőbe indult.
5.8.13. vers: Az erdőben Bharata Mahārāját az őz gyermeki viselkedése teljesen magával ragadta. Szeretetében még a vállára is vette kedvencét, s úgy vitte. Szívét annyira elárasztotta az iránta érzett szeretet, hogy néha az ölébe vette, sőt amikor aludt, a mellkasára fektette. Végtelen örömet érzett, amikor dédelgette az állatot.
5.8.14. vers: Amikor Bharata Mahārāja az Urat imádta, vagy rituális szertartást végzett, időnként anélkül, hogy befejezte volna a szertartást, felállt, hogy megnézze, hol az őzike. Megkereste, s ha látta, hogy kényelmesen fekszik, elméjét és szívét nagy megelégedés töltötte el, és áldásait adta az őzre: „Kedves őzikém, légy boldog minden tekintetben!”
5.8.15. vers: Ha néha nem látta az őzet, elméjét nyugtalanság töltötte el. Olyan volt, mint a fösvény, aki miután szert tett kincseire, végtelen boldogtalanságára mindent elveszített. Amikor az őz elment, aggódott és bánkódott a távollétében. Bharata Mahārāját az illúzió kerítette hatalmába, s ezért így beszélt:
5.8.16. vers: Ó, jaj, senki sem gyámolítja őzemet! Mily szerencsétlen vagyok! Elmém olyan, akár egy ravasz vadász: örökké a csaláson jár az esze, és végtelenül kegyetlen. Az őz hitt bennem, ahogyan a jó ember, aki természetéből adódóan jól viselkedik, elfelejti csalfa barátjának helytelen viselkedését, és megbízik benne. Hűtlennek bizonyultam, de vissza fog-e vajon térni az őz, és bízni fog-e mégis bennem?
5.8.17. vers: Ó, jaj! Vajon látom-e még valaha kedvencemet, aki az Úr védelme alatt áll, s aki nem fél sem a tigristől, sem a többi állattól? Fogom-e még látni, amint a kertben sétál, és a zsenge füvet legeli?
5.8.18. vers: Nem tudom, talán már fel is falta egy farkas vagy egy kutya, vagy a falkában járó vaddisznók vetettek véget életének, esetleg egy magányosan kóborló tigris.
5.8.19. vers: Ó, jaj! Napkeltekor kezdetét veszi minden kedvező dolog, de rám semmi jó nem vár. A napisten maga a Védák személyisége, én azonban nem követem a Védák elveit. A napisten most lenyugszik, ám a szegény állat, akiről nekem kell gondoskodnom, mert anyja elpusztult, mégsem tért vissza.
5.8.20. vers: Ez az őzike éppen olyan, mint egy herceg. Mikor fog visszatérni? Mikor láthatom újra mozdulatait, melyek oly sok örömet okoztak nekem? Mikor fogja újra megnyugtatni sebzett szívemet? Bizonyosan nem hajtottam végre semmilyen jámbor tettet, másként már visszatért volna hozzám.
5.8.21. vers: Ó, jaj! Amikor a kis őz játszott velem, és látta, hogy behunyt szemmel meditációt színlelek, szeretetből fakadó haragjában körüljárt, és puha szarvainak csúcsával félénken döfködni kezdett. Olyan volt, mintha vízcseppek hullottak volna rám.
5.8.22. vers: Amikor az áldozati kellékeket a kuśafűre helyeztem, az őz játszadozva megérintette a füvet a fogával, s ezzel beszennyezte. Amikor megszidtam és eltoltam őt, nagyon megijedt. Mozdulatlanul leült, akár egy szent ember fia, s abbahagyta a játékot.
5.8.23. vers: Bharata Mahārāja úgy beszélt, mint egy őrült. Aztán felállt és kiment, s amikor meglátta az őz patájának nyomait a földön, szeretetében magasztalni kezdte őket: „Ó, szerencsétlen Bharata! Lemondásaid és vezekléseid eltörpülnek a Föld bolygó lemondásaihoz és vezekléseihez képest. A Föld szigorú lemondásokat végzett, ezért olyan szerencse érte, hogy most felszínét az őz apró, gyönyörű, puha és végtelenül áldásos lábnyomai díszítik. E nyomok megmutatják nekem, aki elvesztésén bánkódom, hogy merre haladt az erdőn át, s hogy miképpen találhatom meg újra elveszett kincsemet. Nyomaitól ez a föld immáron méltó arra, hogy rajta a brāhmaṇák, aki a mennyei bolygókra vagy a felszabadulásra vágynak, áldozatokat mutassanak be a félisteneknek.”
5.8.24. vers: Bharata Mahārāja továbbra is úgy beszélt, mint aki eszét vesztette. Feje fölött megpillantva a felkelő holdat díszítő sötét foltokat, melyek egy őzre hasonlítottak, így szólt: „Talán a hold, aki oly kegyes a boldogtalanokhoz, kegyes volt az én őzemhez is, tudván, hogy elkóborolt otthonról és elvesztette anyját? Ő adott menedéket az őznek maga mellett, hogy megvédje az oroszlán rettentő támadásától.”
5.8.25. vers: Észrevette a holdsugarakat, majd folytatta őrült szavait: „Az őz fia annyira átadta magát nekem és annyira kedves volt hozzám, hogy megválni tőle olyan érzés, mintha saját fiamtól választottak volna el. A távollét égető lázától úgy szenvedek, mintha egy erdőtűz lángjai emésztenének. Szívem, ami olyan, mint a földi liliom, most lángokban ég. A hold látja szenvedésemet, ezért ragyogó nektárt önt rám, ahogy egy barát locsolja a vizet barátjára, akinek nagy láza van. Így okoz nekem boldogságot a hold.”
5.8.26. vers: Śukadeva Gosvāmī folytatta: Kedves királyom! Bharata Mahārāján fékezhetetlen vágy lett úrrá, ami egy őz formájában nyilvánult meg. Múltbeli tetteinek gyümölcseként elbukott a misztikus yoga, a lemondás és az Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának útján. Ha nem a múltban elkövetett gyümölcsöző cselekedetei miatt történt volna, hogyan vonzódhatott volna egy őzhöz, miután elhagyta saját fiát és családját, mert akadálynak tekintette őket a lelki élet útján? Hogyan érezhetett volna ilyen leküzdhetetlen vonzódást egy őzhöz? Ennek kétségkívül múltbeli karmája volt az oka. A király annyira belefeledkezett az őz dédelgetésében és nevelgetésébe, hogy kudarcot vallott lelki cselekedeteinek útján. Amikor aztán elérkezett az ideje, a legyőzhetetlen halál toppant elé, amit az egérlyukba bekúszó mérges kígyóhoz hasonlítanak.
5.8.27. vers: Halála idején a király látta, hogy az őz úgy ül mellette, mintha saját fia lenne, és gyászolja elvesztését. A király elméjében egyedül az őz teste járt, ezért éppen úgy, mint azok, akiknek nincs Kṛṣṇa-tudatuk, elhagyta a világot, az őzet és az anyagi testét, s egy őztestet kapott. Kapott azonban egy áldást: noha elvesztette emberi testét, és őztestbe került, nem feledkezett meg előző életének eseményeiről.
5.8.28. vers: Bharata Mahārāja egy őztestben élt, ám mivel múlt életében hűségesen végezte az odaadó szolgálatot, megértette, hogy miért ezt a testet kapta. Elmúlt és jelenlegi életét végiggondolva szüntelenül tettein bánkódott, s így beszélt:
5.8.29. vers: Bharata Mahārāja az őztestben így szomorkodott: „Mily szerencsétlen vagyok! Elbuktam az önmegvalósított lelkek útján. Elhagytam saját fiaimat, feleségemet és otthonomat, hogy fejlődhessek a lelki életben, s az erdőben egy magányos, szent helyen kerestem menedéket. Önfegyelemre és önmegvalósításra tettem szert, és örökké odaadó szolgálatot végeztem: hallottam az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, Vāsudeváról, mindig Rá gondoltam, énekeltem Róla, imádtam Őt és emlékeztem Rá. Törekvésem olyannyira sikerrel járt, hogy elmém mindig az odaadó szolgálatba merült. Saját ostobaságom miatt azonban ez az elme újra ragaszkodni kezdett — ez alkalommal egy őzhöz. Most egy őz testében születtem meg, s távol kerültem az odaadó szolgálat tetteitől.”
5.8.30. vers: Noha Bharata Mahārāja egy őz testébe került, szüntelen bűnbánata miatt teljesen eltávolodott minden anyagi dologtól. Senkinek sem tárta fel titkát, ám egy napon elhagyta őz-anyját a Kālañjara-hegyen, ahol megszületett, s visszatért Śālagrāma erdejébe, Pulastya és Pulaha āśramájához.
5.8.31. vers: Ebben az āśramában élt hát, s ezúttal nagyon vigyázott, nehogy áldozatul essen a rossz társulásnak. Anélkül, hogy bárkinek feltárta volna a múltját, ott élt ebben az āśramában, és csupán száraz leveleket evett. Nem volt teljesen egyedül, hiszen a Felsőlélek vele volt. Így várt a halálra az őztestben. Végül fürdőt vett a szent helyen, s elhagyta testét.